kezdek meghülyülni tényleg. sose voltam az a nagydumás fajta, például utazás közben, egyre csak szól a zene a fülemben, utálok ilyenkor ismerősbe botlani, mert az emberek valamiért azt hiszik, olyankor beszélgetni kell, én meg nem tudok, aztán csak állunk bamba-némán, az agyam fölbaszva a busz / villamos / vonat stb. tetejére, ki nem állhatom. legnagyobb rémületemre egy ideje azt veszem észre magamon, hogy én is kezdek beszédkényszeres lenni, végtelenbe nyúlóan pofázok a semmiről, közben kattog az agyam, mert ugye mégse társalkodásra születtem, nem is figyelek oda arra, mit mondok, meghasonlok magamagammal, ettől egyre feszültebb leszek, még több hülyeséget hordok össze, nem megy nekem a csevegés, feszengek, erőltetem, kidagadnak az erek a homlokomon, inkább egy heti székrekedést kívánok magamnak, meg a másiknak is, amiért beszédre kényszerít a jelenlétével, mosolyogsz, hogy szakadnál meg, mosolygok, közben sikít egy hang a fejemben, már nem is hallom a szavaimat, azt meg főleg, hogy nekem mit magyaráz, helló, szevasz, megkönnyebbülés is lehetne, helyette csak nézek lefagyva és standard nemértek.

komolyan kezdek az idegeimre menni, lehet ideje visszaváltanom antiszociális mizantrópba. testhezállóbb. amúgyis átnézek ma a koleszba, legalább tuti elmegy a kedvem az emberektől.