elegem van. egyre kegyetlenebb inzultusok érnek ízeltlábú-frontról. az lassan köztudott, hogy mennyire be vagyok tojva a pókoktól. akkor most bejelentem, van annál is rosszabb. ha pókot látok, visítok egyet és két szívinfarktus között agyonverem, levadászom, akármi. óriáspók esetén természetesen három-négy szívrohamról beszélünk. ha viszont egy ilyennel futok össze, csak díszfasz módjára megmerevedve földbegyökerezek pár másodpercig, fél perc után eszembe jut levegõt venni, vinnyogva behúzodom egy sarokba és onnan figyelem, leizzadok. a szívem bemondja az unalmast, ki akar menekülni a szobából, de sajnos útjában áll a mellkasom. ez a tény persze nem zavarja különösebben. mikor nyolc éve elõször ideköltöztünk, azt hittem, ezek a dögök a padlásról jönnek, így bátran feltételeztem, hogy a tûz után nem fogok többé találkozni velük. egész a mai napig. kómásan, félálomban ácsorogva a szoba közepén egyszercsak észrevettem egy ilyen undormányt ALIG PÁR CENTIRE A LÁBAMTÓL. igen, másodpercek alatt felébredtem, de inkább a kávét választanám legközelebb. miértmiértmiértMIÉRT?! és miért van olyan kevés eszem, hogy még rá is keressek a dögre, hogy megtudjam, miféle, most retteghetek mégjobban. na kitaláljátok, mi a neve?

PÓKSZÁZLÁBÚ. azbazmeg. azistenit. fujjbazmeg. pókbazmeg. nyolc helyett száz lábbal. pókszázezerlábú. és amellett, hogy undorító, még csíp is a rohadék. ("Ragadozó életmódot folytatnak, olykor az embert is megmarják. Harapásuk eléggé fájdalmas, és hatása csak több óra elteltével múlik el.") annyira gusztustalan, képet be se teszek róla, aki akarja, saját felelõsségre itt megnézheti. csak azt nem értem, minek lakom egyáltalán nagyvárosban, annak is a közepén, ha még itt se tudok elbújni az ilyen mindenféle undorító akármicsodák attakjai elõl. jááááááájj.