elmesélem balfaszságom egyik igen ékes példáját. négy-öt évvel ezelőtt, vidéken vagyunk épp, találok két kiscicát, püffedt hasút, panaszos hangon sírót, tenyérnyit, persze hazaviszem mindkettőt, hogy majd keresünk nekik gazdát; ekkoriban még galérián alszom, azt pedig a történet érthetősége miatt mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy magas, üvegezett ajtóink vannak, esti fények simán átszűrődnek, a vendégművészek természetesen nálam vannak elszállásolva, én aludtam (volna) fönn, ők nyígnak lenn, idegtépő vernyogás, hajnali három körül teljes kómában lemászok wcre, és még van annyi eszem, hogy bezárjak magam mögött, nehogy megszökjenek, de annyi már nincs, hogy erre dolgom végeztével emlékezzek is, izomból belefejelek az üvegbe, kibaszott nagy reccsenés, még csillagokat se látok, anyám fel is riad a zajra két szobával arrébb (nem volt nehéz), átkiabál, mi volt ez, lefejeltem az ajtót, hörgöm elhalón, és eltört, kérdi aggódva, MMI?, sípolom, hát az üveg!, ja, az nem, akkor jó, (hallom a megnyugvást a hangjában) és visszafekszik aludni. snitt.
két nappal később kozmetikusnál, éppen kezdi nyomorgatni az orrom, visítok mint süldőmalac, mi bajod van neked meg, mondom fáj, mesélem a sztorit, csaj visít mint süldőmalac, kitapogatja, igen, igen. igen. én vagyok az az ember, aki képes eltörni a saját orrát egy üvegajtón.

kemény vagyok, mint a bakaszar.