nem szeretem a párhuzamokat. jé, te is? -én is. utálom, egyszerűen nem tudom, hogyan kezeljem ezeket a sánta véletleneket. a felfedezést követő első pár pillanatban persze én is aranyszínű ragyogást látok, szivárványszilánkokat, de amint megrázom a fejem, elönt valami tehetetlen dac, jóbazmeg, akkor most mit, merre? verjem a seggem az útpadkához örömömben, hogy dejó? szoktam, persze, szánalom-szalmaszálakon szívom én is magamba a folyékony zsibbadást, de valahol mégis reped a kép. talán sose merek belegondolni az arányokba. mi lesz, ha egyszer rájövök, hogy csak belemagyaráztam? csak hinni akartam? mennyi hamis csillogású álvéletlen kell, hogy az egyszeri halandó sorsszerűséget akarjon véljen felfedezni benne? így van ez a dolog mégis: a párhuzamos egyenesek egy irányba haladnak ugyan, de nem találkoznak soha. a végtelenre pedig senki nem ér rá.