közelrégi, szívszorítóan ismerős képek peregnek a szemhéjam mögött gyors egymásutánban. panelházak, langyos tavaszi alkonyat narancs fényében valószerűtlenül hosszúra nyúló árnyékok, barnaszofi és szimfónia sós-kesernyés füstje keveredik a gyümölcsfák bódító virágillatával és a sínek olajos fémszagával. balra templom, jobbra csepel művek, hello tan tér. vörösen égő tűzfalak alatt a voodoo mögötti árnyékos sarkokban sötéten settenkedik a kilátástalan jövő, összefirkált téglafal elé hordott színes szivacsokon pár pillanatig kósza morzsának tűnik csak a hiány fájdalma. végtelen spirális utak, körökön belüli körökön belüli körök, egyik sem vezet sehova. átsétálunk a soha be nem teljesülő álmok kapuja alatt, vasakkal keresztezett macskaköveken dobban a bakancsunk a zöld gazok között. ezerszínű illúziók dallamai szűrődnek ki a próbateremből, pókhálófinomságú szálak kötik csak össze a valóságot, ütemre mind megremeg. apró kavicsok kopognak a betonon. bunkerbe zárt sóvárgó vágyak, arany ászok és párizsis kenyér. a dunáról felszálló pára hűsítő borogatásként simul a csonkolt remények lüktető nyílt sebrére. vagy várd az üveget, de tudd, nem lesz benne üzenet. aztán a verejtékszagú nyári forróság, türkizzöld bánya-tó, levegőtlen koncerttermek nyomasztó tömege, kijózanítóan hidegrázó hajnalok. sárga akácvirágok szőnyege az utam, mégis egy ugyanolyan kocka vár csak a végén, ugyanolyan valaholmárlátott vadidegen arcok lakják. ugyanúgy nincs hitem, ugyanúgy nincs merszem. láthatatlan vagyok, lépkedek a virágszőnyegen, egyszer lehet, elérek oda, ahol valójában lenni akarok.

shut the light on me