végre pécs megint, egész jó kedvem van.
anyám jogsiját elvették egy hónapja, nem mintha zavarná, elvezetgetett nélküle. tegnap aztán a kocsi aksija is lemerült, õ meg kikísért ma villamossal kelenföldre. hamar kiértünk, kockára fagytam. nem beszéltünk a tegnap estérõl, nem is fogunk valószínûleg. amikor felrakott a vonatra, láttam, hogy mennyire fáj neki. hogy neki igazán fáj. pedig volt már rosszabb is, ez csak a dobogó második fokára tudta felküzdeni magát az 'életem legszörnyûbb szentestéje'- versenyben. nem akartam otthagyni, de pusztulnom kellett otthonról. és fáj a legmocskosabbul, hogy megérti. mondtam neki még tegnap, amikor még úgy volt, hogy iszogatunk cimborákkal és hajnalban jövök, hogy ha gáz, nem megyek, és még õ küldött. hogy menjek csak. hogy lehet ennyire szar. lehet ennyire szar. de ott is nyugi lesz most kicsit talán. najó, mostmár nincs jó kedvem.
nem hagyom, tovább. a vonaton nem ült mellettem senki, fel tudtam tenni vilit az ülésre. vili a hátizsákom, lilafekete, tizenhárom éves.
itt pécsen lett jobb kicsit. egyedül voltam a buszon, egyedül voltam az utcán, mindenhol húsz-harminc centis a hó. az autók is halkan járnak ilyenkor, már ha egyáltalán járnak, havas, késõ este. minden csöndes, minden fehér, minden tiszta. szeretem megenni a havat.
csináltam teát, unokatesómtól kapott csudabonyolult nevû teaházas teafûbõl, teatojással. szeretem a teatojást, vicces formája van.
meg szeretek sokat, sokáig aludni. jó lenne, hogyha végre tudnék is. úgyis itt fogok kukorékolni négyig-ötig. legfeljebb elszórakoztatom magam nyavajgós posztok írásával. vagy hû leszek a családhoz és módszeresen leiszom magam a sárga földnél pár emelettel mélyebbre. még kitalálom.
anyám jogsiját elvették egy hónapja, nem mintha zavarná, elvezetgetett nélküle. tegnap aztán a kocsi aksija is lemerült, õ meg kikísért ma villamossal kelenföldre. hamar kiértünk, kockára fagytam. nem beszéltünk a tegnap estérõl, nem is fogunk valószínûleg. amikor felrakott a vonatra, láttam, hogy mennyire fáj neki. hogy neki igazán fáj. pedig volt már rosszabb is, ez csak a dobogó második fokára tudta felküzdeni magát az 'életem legszörnyûbb szentestéje'- versenyben. nem akartam otthagyni, de pusztulnom kellett otthonról. és fáj a legmocskosabbul, hogy megérti. mondtam neki még tegnap, amikor még úgy volt, hogy iszogatunk cimborákkal és hajnalban jövök, hogy ha gáz, nem megyek, és még õ küldött. hogy menjek csak. hogy lehet ennyire szar. lehet ennyire szar. de ott is nyugi lesz most kicsit talán. najó, mostmár nincs jó kedvem.
nem hagyom, tovább. a vonaton nem ült mellettem senki, fel tudtam tenni vilit az ülésre. vili a hátizsákom, lilafekete, tizenhárom éves.
itt pécsen lett jobb kicsit. egyedül voltam a buszon, egyedül voltam az utcán, mindenhol húsz-harminc centis a hó. az autók is halkan járnak ilyenkor, már ha egyáltalán járnak, havas, késõ este. minden csöndes, minden fehér, minden tiszta. szeretem megenni a havat.
csináltam teát, unokatesómtól kapott csudabonyolult nevû teaházas teafûbõl, teatojással. szeretem a teatojást, vicces formája van.
meg szeretek sokat, sokáig aludni. jó lenne, hogyha végre tudnék is. úgyis itt fogok kukorékolni négyig-ötig. legfeljebb elszórakoztatom magam nyavajgós posztok írásával. vagy hû leszek a családhoz és módszeresen leiszom magam a sárga földnél pár emelettel mélyebbre. még kitalálom.
