eltûnt a dolgok súlya, ráérõsen hömpölyögnek körülöttem a mindennapok. rutinból teszem a dolgom, felkelek, eszem, lélegzem. néha kicsit megállok és figyelem magam tágra nyílt, kíváncsi tekintettel - kívülrõl. mint valami félénk kisállatot. ülök, nézelõdöm, óvatosan megérintem a körülöttem úszó szederillatú érzésfoszlányokat. tényleg az enyémek? nem is érzem. kéne pedig, igazán kínos ez így. lebegek súlytalanul, szivárványt játszó olajfoltként irracionális valóságom felszínén. agyam süppedõs mélységeibõl próbál elõtörni a kósza öntudat, elnyomom, mind egy-egy nikotinszagú cigarettacsikk. "levél vagyok a szélben. nézd, ahogy suhanok."
ilyen könnyû lenne, vagy csak nem veszem észre, hogy mennyire nehéz?
