végül a las vegast néztem persze. most pedig megyek és földhözvágom magam. az elõbb azt hittem, lebegni látom az ágyat. napok óta nem tudok normálisan aludni, folyton rémálmaim vannak. két nappal ezelõtt arra ébredtem, hogy nem kapok levegõt. tegnap azt álmodtam, hogy a házunk mögött van egy füvesített lapostetõ, az utca felé nézõ szélén pedig nincs semmi korlát, semmi jelzés (ez egyébként tényleg így van). és a tetõn mindenféle öregurak gyülekeztek, szabványöregurak barna zakóval, bottal, kicsi, aszott testtel. ahogy mászkáltak és nézelõdtek, nem vették észre a tetõ végét, egyszerûen lesétáltak róla, beleléptek a többemeletnyi mélységbe és hangtalanul lezuhantak. lassan, egyesével. hiába kiabáltam nekik az ablakból, mert szabványöreurak lévén süketek voltak, mint az ágyú. az utca pedig tele volt már halott öregurakkal, öregurak aszfaltba csapódott holttesteivel. és csak nézelõdtek tovább, és nem vettek észre semmit. de a legijesztõbb az volt, hogy olyan lassan estek, szinte már azt lehetett gondolni, puhán fognak érkezni. és az arckifejezésük sem változott zuhanás közben. és ragyogóan sütött a nap.
szétzilált idegeimet elcserélném - bármire.