"- Az ember azt hiszi, hogy nagyon okosan elrendezte a sorsot. De a sorsot nem lehet elrendezni. Egyszerre csak jön valami, hirtelen, egy nap, mikor nem is várod, és fölborul minden. Vége. Vége. A sorsot nem lehet elrendezni. A sors rendezi el az embert.
- Magának nincs családja? - kérdezte az asszony.
Az öreg befalt egy marék puliszkát, lassan megrágta, levest hörpölt hozzá. Evett. Mintha nem is hallotta volna a kérdést. Aztán letette a kanalat a tányér mellé.
- Tudod. Az ember születik valahol. Az a család. Meglát valakit, úgy érzi, hogy szereti, összeköltözik vele egy födél alá, s gyermekei esznek. Ez a család. Aztán késõbb kiderül, hogy hiába élnek mind egy födél alatt, mindegyiknek külön útja van. Minden embernek van egy útja, tudod, amelyiken járnia kell. Nem lehet letérni róla. Az ember azt hiszi, hogy akik egy födél alatt laknak, azoknak az útjok is egy. De ez nem így van. Nem a födelen múlik, hanem az utakon. A födél nem tartja össze az utakat, ha azok nem úgy indultak, hogy egymás mellett haladhassanak hosszú ideig.
- Hát mi tartja össze?
Az öreg lassan fölállt a székrõl. Tarisznyájából elõkotorta a pipát, a dohányzacskót, és visszaült a kemence mellé.
- Semmi. Ha nem úgy indulnak, akkor semmi."
Wass Albert: A funtineli boszorkány
