Nem tudom, miféle szerzet ez a lány. Senki sem tudja. Az anyja belehalt abba, hogy megszülte, de ez még nem magyaráz meg semmit.

Azt mondják, bölcs vagyok, de tévednek, mert csak töredékeket, az időben megdermedt pillanatokat láttam meg a víz felszínén, vagy a tükrömben. Ha bölcs lennék, nem próbálom megváltoztatni, amit láttam. Ha bölcs lennék, megöltem volna magam, mielőtt találkoztam vele, mielőtt először találkoztam az apjával.

Bölcs és boszorka, mondják rám. Álmaimban és a tükröződésekben láttam a férfi arcát: tizenhat évig álmodoztam róla, mielőtt átlovagolt a hídon aznap reggel és a nevemet tudakolta. Fölsegített a lovára és együtt mentünk el kis kunyhómba, hol arcomat aranyló hajába temettem. A legjobbat akarta, királyi joga volt.

Szakálla rézvörös volt, de nem a királyt láttam benne, akkoriban még mit sem tudtam az uralkodókról. A szerelmem volt. Mindent elvett tőlem, amit akart, királyi jogán kérte, de másnap visszatért hozzám és a következő napon is: szakálla oly vörös, haja oly arany volt, szeme a nyári ég kékje, bőre bronzszínű a nap sugaraitól.

Leánya még gyermek volt: alig öt éves lehetett, amikor a palotába érkeztem. Toronybéli szobájában anyja képe lógott a falon - magas asszony, haja sötét, akár a tölgyfa, a szeme mogyoróbarna. Leánya halottsápadtnak látszott hozzá képest.

A leány nem evett velünk.

Nem tudom, hol étkezett.

Saját szobám volt. Férjem a király, szintúgy saját szobájában lakott. Mikor szüksége volt rám, értem küldetett, én pedig mentem és örömet szereztem neki, és ő örömet adott nekem.

Egy éjjel, pár hónappal az után, hogy a palotába érkeztem, a leány meglátogatott a szobámban. Hat éves volt. Lámpás fényénél hímeztem éppen, a halvány, pislákoló fényben meresztgettem a szemem. Mikor fölnéztem, egyszer csak ott állt.

- Hercegnő?

Nem szólt. Szeme, s haja fekete volt, akár a szén, ajkai vörösebbek a vérnél. Fölnézett rám és elmosolyodott. Fogai még a gyenge lámpás fényénél is élesnek tűntek.

- Miért nem vagy a szobádban ilyen késő este?

- Éhes vagyok - úgy mondta, mint minden gyermek.

Tél volt, ilyenkor a friss étel a nyári napfényt és a melegséget idézte, a szobámban azonban szárított almákat lógattam a gerendákról. Levettem egyet és odaadtam neki.

- Tessék.

Az ősz a szárítás és a begyűjtés ideje, az almaszüret és a libahízlalás évszaka. A tél az éhség, a hó és a halál ideje, a tél közepe pedig a lakomáké, amikor a liba zsírját a disznó bőrébe dörzsöljük és őszi almát rakunk a szájába, aztán megsütjük és jóllakunk belőle.

Elvette a szárított almát, és rágcsálni kezdte éles, sárga fogaival.

- Finom?

Bólintott. Mindig megrémített a kis hercegnő, de akkor melegséget éreztem és ujjaimmal gyengéden megcirógattam az arcát. Rámnézett és elmosolyodott - oly ritkán tette -, aztán hüvelykujjam tövébe mélyesztette a fogait, a vénuszdombomba, és inni kezdte a véremet.

Felsikoltottam a fájdalomtól és a megdöbbenéstől, de rám meredt, én pedig elhallgattam.

A kis hercegnő a kezemre tapasztotta a száját, és nyalogatta, szívta, és kortyolt belőlem. Mikor befejezte, elment, s ahogy a sebemre néztem, az bezárult és gyógyulni kezdett. Másnapra már csak egy réginek tűnő heg maradt: mintha gyermekkoromban vágtam volna meg egy késsel, talán.

Megdermesztett a leány, uralkodott rajtam és birtokolt engem. Ez jobban megrémisztett, mint az, hogy a véremet szívta. Attól fogva éjszakára bezárkóztam a szobámba, elreteszeltem az ajtómat és a kováccsal rácsokat készíttettem az ablakaimra.

Férjem és szerelmem, a király egyre ritkábban küldetett értem, olyankor pedig mindig kába, fáradt és zavart volt. Többé már nem úgy szeretett, ahogy egy férfi és nem engedte azt sem, hogy a számmal okozzak neki gyönyört: csak egyszer próbáltam meg, akkor nagyon megriadt és zokogni kezdett. Elhúztam a fejemet és átöleltem, amíg a zokogás abbamaradt. Elaludt, akár egy gyermek.

Végigsimítottam a bőrén, telve volt számtalan régi heggel, ezekre azonban nem emlékeztem azokból az időkből, amikor udvarolt nekem, csupán egyről tudtam: az oldalán egy vadkan sebezte meg fiatalkorában.

Hamarosan csupán árnyéka volt annak az embernek, akit megismertem és megszerettem akkor, a hídon. Csontjai kéken és fehéren ütöttek át a bőrén. Végig mellette voltam: kezei hidegek, akár a kő, tekintete homályos és fakó, haja és szakálla kócos. Gyónás nélkül halt meg, bőre tetőtől talpig telve apró, régi hegekkel.

Alig volt súlya. A föld jéggé fagyott, nem tudtunk sírt ásni neki, így kövekből raktunk halmot a teste fölé, emlékül csupán, még a téli koplalástól éhes vadaknak sem maradt belőle sok.

Királynő lettem, fiatal voltam és bolond.

Alig tizennyolc nyarat láttam még és most már nem tenném, amit akkor tettem.

A szívét most is kivágatnám. De levágatnám a fejét, a karjait, a lábait is. Kibeleztetném, aztán figyelném, ahogy a főtéren a hóhér fújtatókkal szítja a tüzet, amíg minden tagja el nem ég. Íjászokat állíttatnék a térre, akikkel lelövetnék minden madarat, kutyát, vagy patkányt, ami a közelébe merészkedik. És nem hunynám le a szemem, amíg a hercegnőből csak hamu marad, amit széthord a szél.

Nem tettem meg mindezt, és megfizettem hibámért.

Azt mondják, becsaptak, hogy nem az ő szíve volt, hanem egy állaté. Talán egy szarvasé, vagy vadkané. Ezt mondják, de tévednek.

Mások (és ez az ő műve, nem az enyém), hogy nekem adták a szívét és én megettem. A hazugságok és féligazságok úgy kavarognak, akár hópelyhek a szélben, eltakarják azt, amit láttam, amire emlékszem. Olyan táj, amit havazás után nem lehet fölismerni, ilyenné tette az életemet.

Szerelmem testén, apja testén megannyi apró heg volt, a combján, lágyékán és a hímtagján, amikor meghalt.

Nem mentem velük. Nappal vitték el, amíg aludt, amikor a leggyengébb volt. Az erdő sűrűjébe vitték, ott kigombolták a blúzát és kivágták a szívét, aztán otthagyták holtan, egy vízmosásban.

Az erdő sötét hely, sok királyság határa: senki sem olyan ostoba, hogy fennhatóságot követeljen fölötte. Törvényen kívüliek élnek ott és rablók, akár a farkasok. Az ember keresztülvághat az erdőn úgy, hogy senkivel sem találkozik, de mindenütt tekintetek követik útját.

Elhozták a szívét. Tudom, hogy az övé volt - nincs olyan őz, vagy szarvas, aminek halála után is tovább dobog a szíve.

A szobámba vittem.

Nem ettem meg: föllógattam a szobámban az ágyam fölé, a kötélre berkenye bogyóit és fokhagymákat is fűztem.

Odakint lehullott a hó, eltakarta vadászaim nyomát és a leány apró testét.

A kováccsal levetettem a rácsot az ablakomról, és minden délután eltöltöttem egy kis időt a szobámban ülve, ahonnét addig néztem az erdőt, amíg be nem sötétedett.

Mint már említettem, az erdő nem volt lakatlan. A tavaszi vásár idején néhányan előjöttek közülük: pénzéhes, vad és veszélyes emberek, némelyik torz - törpék és gnómok, púposok, másoknak hatalmas fogaik voltak és üres tekintetük, vagy karmos ujjaik, hosszú ízületekkel. A tavaszi vásárra előbújtak az erdőből, nem sokkal azután, hogy elolvadt a hó.

Leányként sokszor árultam a vásárban, s már akkor is megrémisztettek az erdei népek. Utazóknak jövendöltem: egy tál vízből jósoltam, később pedig, mikor már idősebb voltam, egy csiszolt üvegből, aminek az egyik oldalát ezüsttel vonták be - egy kereskedőtől kaptam ajándékba, akinek megleltem elkóborolt lovát egy tál tintába nézve.

A kereskedők is féltek az erdei népektől, portékájukat erősen rögzítették a pultjaikhoz - még a szíjakat és a süteményeket is odaszögezték. Mondják, aki nem szögezi oda, annak ellopják az áruját és elszaladnak, elmajszolják a süteményeit, bőrszíjjal csapkodva körülötte.

Pedig az erdei népeknek volt pénzük: egy-két érme, néha megzöldült már a rozsdától a földben töltött hosszú idő során. Az érmére veretett arcképek még legidősebbjeink számára is ismeretlenek voltak. Volt eladni való portékájuk is, így a vásár zajlott tovább, kiszolgálva a törpéket, gnómokat és a rablókat (ha elég ravaszak voltak), akik távolról jött utazókra lestek, akik az erdőn túlról érkeztek, vagy őzre vadásztak (ez a törvények szerint rablás volt, ugyanis a szarvas jószágok a királynőt illették).

Lassan teltek az évek, és népem azt mondta, bölcsen kormányzom az országot. A szív még mindig az ágyam fölött lógott, éjszakánként lágyan lüktetett. Ha bárki is gyászolta volna a gyermeket, nem mutatta: akkoriban rettegtek tőle, és azt mondták, örültek, hogy megszabadultak tőle.

Telt-múlt az idő, öt vásár követte egymást, egyik keservesebb, szegényesebb, mint a másik. Egyre kevesebb erdőlakó bújt elő évről évre, és a kevesek, akik eljöttek, fásultak és egykedvűek voltak, az ötödik évben pedig már alig egy maréknyian jöttek - riadt, apró, bozontos népek. Az árusok már nem szögezték oda az árujukat a pultokhoz.

Mikor véget ért, a vásár védnöke meglátogatott apródja kíséretében. Már ismertem régebbről, mielőtt még királyné lettem volna.

- Nem úgy jöttem hozzád, mint királynőmhöz - mondta.

Nem feleltem. Hallgattam.

- Azért jöttem hozzád, mert bölcs vagy - mondta. - Mikor gyermek voltál, megleltél egy elkóborolt lovat a jósmedencédbe nézve. Mikor felcseperedtél, a tükrödbe nézve megtaláltál egy elveszett gyermeket, aki eltévedt az anyja mellől. Ismered és megtalálod az elrejtett dolgokat. Királynőm - mondta -, mi történik az erdei népekkel? Jövőre már nem lesz tavaszi vásár. A többi királyságból is egyre ritkábban jönnek a kereskedők, az erdei népek pedig csaknem eltűntek. Még egy ilyen év és éhen veszünk.

Megparancsoltam a szolgálómnak, hogy hozza elém a tükrömet. Egyszerű tükör volt, ezüsthátú üvegkorong, amit szarvasbőrbe tekerve őriztem a ládámban.

Elém hozták, én pedig belenéztem:

Tizenkét éves volt, többé már nem gyermek. A bőre még mindig sápadt, haja és szeme szénfekete, ajkai vérvörösek. Ugyanazokat a ruhákat viselte, amiben utoljára láttam - ugyanaz a blúz és szoknya -, de sokat foldozott, viseletes darabok voltak immár. Bőrkabátot terített a vállára, apró lábaira bőrből készült zsákokat húzott.

Az erdőben állt egy fa mellett.

Amíg figyeltem, ide-oda surrant egyik fától a másikig, bokrok mögé kuporodott, akár egy állat: denevér, vagy farkas. Követett valakit.

Egy szerzetes volt, darócruhát viselt, mezítláb járt, szakálla és tonzúrája igencsak megnőtt és ápolatlan volt.

A fák mögül figyelte. Végül a szerzetes lepihent éjszakára, tűzifát gyűjtött és száraz fűcsomót használt gyújtónak. Kámzsájának redői közül tűzkövet húzott elő és kis szelencét, annak oldalán csiholt szikrákat. Nemsokára lobogott a tűz. Egy vörösbegy fészkében két tojást talált, ezeket megette nyersen.

Üldögélt a tűz fényénél, a leány pedig előbújt rejtekéből. Lekuporodott a tűz túloldalán és rámeredt. A szerzetes mosolygott, mintha rég találkozott volna emberrel és intett, hogy jöjjön mellé.

Fölállt és megkerülte a tüzet, aztán kartávolságnyira megtorpant és várt. A szerzetes rézérmét kotort elő és odavetette neki. A leány elkapta, biccentett és mellé térdepelt. Meghúzta a szerzetes dereka köré kötött kötelet és leoldotta róla a kámzsát. A férfi teste szőrös volt, akár egy medvéé. Hátradöntötte a mohára, egyik kezét lassan, akár egy pók, a szőrcsomókra simította és megmarkolta a hímtagját, másik kezével a szerzetes bal mellbimbója köré rajzolt köröket. A férfi lehunyta a szemét és egyik hatalmas tenyerével a szoknya alá túrt. A leány szájába vette a mellbimbót, lágy bőrét a szőrös, barna testhez nyomta.

Belemélyesztette a fogait a mellkasába. A férfi szemei fölpattantak, aztán lecsukódtak, ő pedig ivott.

Meglovagolta, miközben ivott. Aztán lábai közül vékony, feketés folyadék szivárgott elő...

- Tudod, miért nem jönnek utazók a városunkba? Mi történik az erdei népekkel? - kérdezte a vásár védnöke.

A szarvasbőrrel letakartam a tükröt és azt mondtam, személyesen gondoskodom róla, hogy az erdő ismét biztonságos legyen.

Muszáj volt, bár rémülettel töltött el. Én voltam a királynő.

Egy ostoba asszony talán az erdőbe ment volna, hogy elfogja a teremtést, de egyszer már ostoba voltam, nem akartam még egyszer az lenni.

Könyveket bújtam, cigányasszonyokkal beszéltem (akik a hegyekből jöttek, délről és elkerülték az északra és nyugatra húzódó erdőt).

Fölkészültem és beszereztem mindent, amire szükségem lehet, aztán, mire lehullott az első hó, készen álltam.

Mezítelenül mentem, fel a szabad ég alá, a palota legmagasabb tornyába. A fagyos szél csípte testemet, libabőrös lett a karom, a lábam, mellkasom. Egy ezüst tálkát és egy kosarat hoztam magammal, amiben ezüst kés hevert, egy ezüst tű, fogó, egy szürke köpeny és három zöld alma.

Letettem őket és mezítelenül vártam fázva és alázatosan. Ha egy férfi látott volna, akkor nem tudta volna levenni rólam a szemét, de senki sem leselkedett. Felhők hömpölyögtek az égen, szétfoszlottak egy helyütt és a résen átsütött a hold.

Fogtam az ezüst kést és megvágtam a bal karom - egyszer, kétszer, háromszor. A vér a tálkába csöpögött.

A nyakamban lógó üvegcséből finom, barna port szórtam hozzá, szárított füvekből, varangybőrből és más dolgokból készült. Megsűrítette ugyan a vért, de nem alvasztotta meg.

Fogtam a három almát, megszurkáltam őket az ezüst tűvel, aztán a tálkába tettem és benne hagytam, míg a tél első hópelyhei lassan a bőrömre, az almákra és a vértócsába hullottak.

Mikor a hajnal fényeitől földerengett az ég alja, a szürke köpönyegbe burkolóztam, fogtam a vörös almákat és a fogóval egyenként a kosárba tettem őket. A vérből és a barna porból semmi sem maradt a tálkán, csak az ezüst patinásodott meg egy kicsit.

A tálkát elástam, aztán bűbájt szőttem az almákra (ahogy egykor magamra, ott a hídon), amitől ropogósnak és ízletesnek tűntek, a karmazsin pír pedig a friss, meleg vér színében csillogott.

A fejemre húztam a köpönyeg csuklyáját, szalagokat, hajdíszeket tettem az almák mellé és besétáltam az erdőbe egyedül, míg végül megleltem a lány búvóhelyét: egy magas, homokkő szirt oldalában volt, ahol számos barlang nyílt a külvilágra. Fák és sziklatömbök hevertek szerteszét, én pedig halkan siettem fától-fáig anélkül, hogy bármi zajt csaptam volna. Végül találtam egy búvóhelyet. Figyeltem, vártam.

Pár óra elteltével egy csapat törpe bújt elő a barlangból - undorító, torz, szőrös kis emberfajzatok, a vidék őslakói. Mostanság már alig látni őket errefelé.

Eltűntek a fák között és nem vették észre, bár egyikük éppen az én búvóhelyemül szolgáló szikla tövében végezte el a dolgát.

Vártam, de több nem bújt elő.

Odasétáltam a barlang szájához és bekiáltottam rekedt, öreg hangon.

A hüvelykem tövében lüktetni kezdett a heg, ahogy előbukkant a sötétségből, mezítelenül és egyedül.

A mostohalányom tizenhárom esztendős volt és semmi sem csúfította el tökéletes, sápadt testét, kivéve a bal mellén éktelenkedő sebhelyet, ahonnan a szívét vágattam ki oly régen.

Combjának tövében fekete, nedves folt látszott.

Engem figyelt, amint csuklyám rejtekében álltam és mohó tekintettel méregetett.

- Szalagok, jóasszony - károgtam. - Csinos szalagok a hajába...

Rám mosolygott és hívogatóan intett. A kezemen lévő heg ellenállhatatlanul húzott felé. Azt tettem, amit terveztem, de sokkal gyorsabban: elejtettem a kosaramat és felvisítottam, mint egy igazi öregasszony, és futásnak eredtem.

Szürke köpönyegem jól elrejtett az erdőben, nem ért utol.

Visszatértem a palotába.

Nem láttam, hogyan történt. Elképzeltem, hogy csalódottan és éhesen visszatért a barlangjába és megtalálta elejtett kosaramat.

Vajon mit tett?

Szeretem úgy képzelni, hogy először eljátszadozott a szalagokkal, belefűzte hollófekete hajába, vagy sápadt nyaka köré fonta.

Aztán kíváncsian félretette a szalagokat, hogy megnézze, mi minden van még a kosárban és meglátta a vörös, vörös almákat.

Természetesen friss illatuk volt, és szaglottak a vértől, ő pedig éhes volt. Elképzelem, amint az arcához érinti, hogy érezze a hűvösségét.

Aztán kitátja a száját, és nagyot harap belé...

Mire visszatértem a szobámba, a szív, ami az almákkal, füstölt húsokkal, szárított növényekkel együtt lógott a mennyezetről, nem dobogott már. Csak csüngött halkan, élettelenül, én pedig ismét biztonságban éreztem magam.

Azon a télen sok hó esett, és későn kezdett olvadni. Mind éhesen vártuk a tavaszt.

A tavaszi vásár kicsit javult abban az évben. Az erdei népek még mindig kevesen voltak, de legalább eljöttek, akárcsak az utazók az erdőn túlról.

Láttam, amint a kis, szőrös törpék, akik a barlangban laktak, üvegekre, kristályokra és kvarckőre alkudoznak. Ezüst érmékkel fizettek - mostohalányom bűnös üzérkedésének gyümölcsével. Mikor az emberek hírét vették, mind hazarohantak szerencsekristályaikért, fésülködő tükreikért, olykor egész ablaktáblákkal tértek vissza.

Egy ideig azon tűnődtem, megöletem a kis emberfajzatokat, de nem tettem. Amíg a szív némán, élettelenül csüng, biztonságban voltam, akárcsak az erdei népek és az én népem is.

Elmúlt a huszonötödik nyaram, mostohalányom két éve ette meg a mérgezett almát, amikor egy herceg érkezett az udvaromba. Magas volt, nagyon magas, hűvös zöld tekintete szinte világított kreol arcából.

Kisebb kísérettel érkezett: elég erős, hogy megvédjék magukat, de elég kicsi ahhoz, hogy egy uralkodó - mint jómagam - ne érezze fenyegetésnek.

Gyakorlatias voltam: országaink szövetségére gondoltam, arra, hogy a birodalom az erdőtől, dél felé egészen a tengerig érhet. Eszembe jutott aranyhajú szerelmem, aki halott, immár nyolc éve, és éjszaka meglátogattam a herceget szobájában.

Nem vagyok ártatlan, bár elhunyt férjem volt az első szerelmem, bárki bármit is állít.

A herceg először izgatottnak tűnt. Kérte, hogy vegyem le a hálóingem, aztán a nyitott ablak elé állított, amíg hideg nem lett a bőröm. Aztán megkért, hogy feküdjek hanyatt, kezem összefonva a mellemen, szemem tágra nyitva, de csak a mennyezetet bámuljam. Arra kért, hogy ne mozduljak, és alig lélegezzek. Kérte, hogy ne szóljak semmit. Széttárta a lábamat.

Azután belém hatolt.

Ahogy elkezdett mozogni, éreztem, hogy elemelkedik a csípőm, éreztem, ahogy fölveszem a ritmust, minden mozdulatát. Felnyögtem. Nem bírtam visszatartani.

Férfiassága kicsúszott belőlem, én pedig lenyúltam és megérintettem sikamlós hímtagját.

- Kérlek - mondta halkan. - Ne tégy semmit, csak heverj a kövön, oly hidegen és oly gyönyörűen.

Megpróbáltam, de akármi tette is férfiassá, elszállt, aztán nem sokkal később, mikor elhagytam a szobáját, szitkai és zokogása még mindig a fülemben csengtek.

Másnap kora reggel teljes kíséretével együtt továbbindult és az erdőnek vette útját.

Elképzelem, hogyan kuporgott lágyéka csalódott csomóként férfiassága tövében, elképzelem szorosra zárt ajkait. És magam előtt látom, hogyan lelt rá végül a kis csapat mostohalányom kristály-üveg koporsójára. Oly sápadt. Oly hideg. Mezítelen, alig több mint gyermek és halott.

Szinte érzem, hogyan támad föl férfiassága, hogyan izzik föl a kéjvágy, miközben hálálkodik jó szerencséje miatt. Elképzelem, ahogy megalkuszik a kis szőrös emberfajzatokkal - aranyat és fűszert kínál a kristályhalom alatt fekvő gyönyörű holttestért.

Vajon önként átadták neki? Vagy csak végigmérték felfegyverzett embereit és rájöttek, nincs választásuk?

Nem tudom, nem voltam ott. Nem olvastam a jósmedencéből. Csak el tudom képzelni...

Kezek, amint lehúzzák az üveglapot halott testéről, amint hideg arcát cirógatják, megmozgatják karjait és az öröm, amiért a holttest még ép.

Vajon ott helyben magáévá tette? Vajon elvitte egy rejtett helyre, mielőtt meghágta?

Nem tudhatom.

Kirázódott a torkán akadt alma? Vagy lassan nyíltak föl szemei, miközben döngölte, talán szétnyíltak vérvörös ajkai, és éles, sárga fogai a nyakába vájtak, hogy vérét szívják, amivel lemosta az almám mérgét.

Csak elképzelhetem, nem tudhatom.

Csak ennyit tudok: arra ébredtem, hogy a szíve ismét lüktet az ágyam fölött, és sós vér hullik alá. Fölültem. A kezem égett és pulzált, mintha bevertem volna egy kőbe.

Dörömböltek az ajtómon. Féltem, de királynő vagyok, nem mutathatom ki. Kinyitottam az ajtót.

Először a herceg emberei jöttek be és körbevettek, rám emelve kardjaikat.

Aztán a herceg jött be és arcul köpött.

Végül besétált ő maga, ahogy annak idején, mikor királyné lettem, ő pedig hatéves gyermek. Nem változott meg. Nem igazán.

Levágta a kötelet, és egyenként leszedte róla a berkenyét, aztán a fokhagymagumókat, amik kis csomóba száradtak már az évek során, azután megfogta lüktető szívét - apró dolog volt, alig nagyobb egy kutyáénál -, amiből vér szivárgott a kezére.

A körmei nagyon élesek lehettek: fölnyitotta velük a keblét a sebhely mentén, kitárulkozott tátongóan üres mellkasa. Egyszer megnyalta a szívét, aztán mélyen a mellkasába dugta.

Láttam, ahogy ezt tette. Láttam, ahogy összezárja a sebet a mellén, ami lassan behegedt, aztán elhalványult.

A herceg aggódva nézte a jelenetet, mégis a válla köré fonta a karját és álltak egymás mellett, vártak.

A lány pedig hideg maradt, a halál pírja ott maradt az ajkain, a herceg vágya pedig nem lanyhult.

Elmondták, hogy összeházasodnak és egyesítik birodalmaikat. Elmondták, hogy ott leszek velük az esküvőjük napján.

Kezd meleg lenni idebenn.

Szörnyű dolgokat mondtak rólam az embereknek, egy kis igazsággal fűszerezték, hogy ízletesebb legyen, de hazugság volt a töltelék.

Megkötöztek és egy kis kőcellában tartottak fogva a kastély alatt. Egész ősszel ott maradtam. Ma kihoztak a cellából, letépték rólam a ruháim maradványát, megfürdettek, aztán leborotválták a hajamat és a szőrt az ágyékomról, majd libazsírt dörzsöltek a bőrömbe.

Havazott, miközben négy ember, kettő a kezeimnél, kettő a lábaimnál fogva, kiterpesztve végigvitt az utcákon és ebbe a kemencébe zártak.

A mostohalányom hercege oldalán állt, engem nézett, megalázottságomat, de nem szólt semmit.

Bedobtak a kemencébe, rikoltoztak, kiáltoztak közben a népek, én pedig utoljára még láttam, ahogy fehér arcára rátelepszik egy hópihe és megtapad, anélkül, hogy elolvadna.

Becsukták mögöttem a kemence ajtaját. Egyre melegebb lesz idebenn, odakint pedig énekelnek és táncolnak, a kemence oldalát csapkodják.

Ő nem nevetett, nem énekelt, nem szólt. El sem fordult, szenvtelen arccal nézett rám és egy pillanatig láttam magamat tükröződni a szemében.

Nem sikoltok. Nem szerzem meg nekik ezt az örömöt. Megkaphatják a testem, de a lelkem és a történetem csak az enyém és meghal velem együtt.

A libazsír kezd megolvadni, gyöngyöző cseppekben ül ki a bőrömre. Egy szót sem szólok. Nem is gondolok többé rá.

Helyette inkább a hópihére gondolok, ami az arcára hullott.

A hajára gondolok, ami fekete, akár az ében, az ajkára, ami vörös, akár a vér, és a bőrére, ami hófehér.