alig voltam tizenhárom, mikor megismerkedtünk. megtetszett. egyre gyakrabban találkoztunk. mindegy volt, hogy öröm vagy bánat ért, hogy boldog voltam vagy dühös, hogy kedves vagy épp kiállhatatlan, mindig velem maradt. összekötöttük az életünket, együtt keltünk, együtt feküdtünk. eleinte titokban csináltunk mindent, a szülõk úgyse értenék. szép lassan az életem részévé vált, mindenhova együtt mentünk - iskolába, koncertre, kutyát sétáltatni. ha épp nem volt mellettem, akkor is az orromban éreztem az illatát. szerettem. aztán kezdett megromlani a kapcsolatunk, nekem egyre több kellett belõle, õ egyre drágábban adta magát. kezdett rámenni az egészségemre. hosszú éveken keresztül gyilkoltuk egymást, de nem volt elég erõm otthagyni. aztán kb két és fél hónapja megtörtént. szakítottunk. nem állíthatom biztosan, hogy örökre. rengetegszer eszembe jut. és azt kell mondjam, néha szinte az õrület kerülget, annyira hiányzik, annyira sokáig voltunk együtt. gyakran látom. mással. olyankor elfog a féltékenység. úgy tûnik, bõkezûen osztogatja kegyeit, de valójában csak ez a módszere, hogy magához láncoljon. túl jól ismerem. büdös kurva. hiányzik. azt hiszem, még mindig szeretem.
