koradélután gondoltam, mászkálok egy sort a belvárosban. túlmentem, mire észbe kaptam, már a sulinál voltam. leszálltam, továbbmentem. kicsit sajnálom, hogy nem volt nálam fényképezõgép. olvastam nemrég valahol, van itt olyan, hogy egy utca közepén folyik végig a tettye - patak. uccu, megkeresem. kigondoltam, hol lehet a legnagyobb a valószínûsége egy ilyen jelenségnek (nem hiába volt legalább a fél év szopás anno a valószínûségelmélettel). és láss csodát, kb negyed órás bolyongás után megtaláltam! no, akkor már igazán fel is sétálhatnék a kápolnához. gond csak annyi, hogy ahányszor eddig ott voltam, sose gyalog, azaz mindig homlokegyenest az ellenkezõ irányból érkeztem. sebaj, patak van, minden van. mindig abba az irányba mentem ahol kevesebb volt az autó, meredekebb az út, vagy ahol feszület állt a sarkon. egész furcsa kis világ az ott, lépcsõk, garázsbejárónak tûnõ árnyas - szûk sikátorok, bedeszkázott nyílások, bedõlt falú, szakadozó tetejû, borostyánnal befutott házak, közöttük borzas, mérgesen ugató kis fekete kutyák, lomhán napozó macskák, nyitott ajtók az utca felé. gondolom nem sok ember jár arra az ott lakókon kívül. de ami az egészben a legmegdöbbentõbb, hogy egyetlen zsákutca, egy percnyi tétlen latolgatás nélkül feljutottam a tetõre. felmásztam a kápolna melletti fehér sziklákra, lihegtem, ücsörögtem fél óráig, néztem a várost. semmi zene a fülben, semmi ostoba gondolat, csak mindent kitöltõ nyugodt üresség. a fák már mind virágozak odafönn, rózsaszín - fehér sziromkavalkád. elindultam a buszmegálló és az imerõs út felé. a busz, messzirõl láttam, pont indult. a sofõr meglátott, megállt, kinyitotta az ajtót. rohantam, felszálltam, nevetve megköszöntem. " -de csak azért, mert szeretem, ha futnak utánam a lányok!" ehhe, hát jó is az, mondtam. aztán leszálltam a belváros szívében, és onnan ismét gyalog folytattam az utam. de ha már így belejöttem, nem a jól megszokott vonalon, hanem új ösvényen a kertek alatt. szemben a naplemente narancs - rózsaszínre festette a várost, arany tõre átszúrt a huszonöt emeletes üres ablakain, megvilágítva az élet illúzióját cinikusan kigúnyoló lakatlan monstrum nyomorát. szinte sötét volt már, mire hazaértem.
2007.02.23. 21:37
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
https://nofree.blog.hu/api/trackback/id/tr945970923
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.