bazi fáradt vagyok. tegnap este eldöntöttem, talán mégis be kéne menni a mai vizsgára. vesztenivalóm nincs sok. a bukás biztos, viszont remélem szerzek a tanárnak pár kellemes percet. mindenesetre én magam igen jókedvûen elröfögtem a lehetetlen válaszaimon. mondhatni szabad asszociációt mûveltem 40 percen keresztül, minden eszembe jutó hülyeséget leírtam, a kérdésekkel persze köszönõviszonyban sem álltak a szép sorrendben egymás mellé körmölt szavak. egyszer olyannyira belejöttem, hogy majdnem leírtam az agyamon épp átfutó "körülöttem mindenki puskázik" mondatfoszlányt, de még idõben észbe kaptam. merthogy tegnap este puskaszerzésre már nem tellett, zvan. lájfizhárd.
hazaérvén rendeztem kisebb gyûrûkuraextendedmaratont, most kissé bizseregnek a szemeim. és megdöbbentõ tér-idõ párhuzam kellõs közepén találtam magam: amikor a második részben ott tartottam, hogy a csapat lemészárolt uruk-hai holttestébõl máglyát raktak a szorgos kis rohani kezek, a folyosó konyhájában - tudniillik ami mellett apró szobánk leledzik - sikeresen odaégettek egy fél disznót. lévén az ablakok mindkét szomszédos helyiségben nyitva, az égetthússzag füstöstül megtelepedett a szobában. fura érzés volt*. ezt eljátszhatnánk legközelebb is, bár inkább valami virágos-mezõ-csordogáló-patak jelenettel. vagy esõ után erdõvel. szeretem az ázott föld illatát.
megyek iszom egy sört. végeztem a vizsgákkal. lájfizbjútiful. egészségemre.
(*megjegyzem, kibaszott 40 percig szellõztettem utána. most épp a 2. füstölõt égetem)
