Tegnap este unatkoztunk, így a koli alagsorában található kis internetes rádióállomáson iszogattunk a srácokkal, közben ment a mûsor. Téma R. barátunk kapcsán többnyire az úgynevezett gót stílus, életérzés volt. Furcsa emberek ezek. A végtelenbe kiáltják a fájdalmaikat, csak nehogy válasz érkezzen rá. Létük alapvetõen egy szenvedéssel teli pohár, amit minden nap fenékig kell húzniuk. Szeretik a telet, a hideget, elõnyben részesítik azt, ami negatív. Lehet, hogy én nem értem meg az õ értékeiket, de szerintem ez a pazarlás luxus. Nekem is voltak olyan éveim, amikor fekete ruhákat hordtam, folyton rossz volt a kedvem és utáltam mindenkit, elsõsorban és legnagyobb hévvel saját magamat. De egy percig sem éreztem azt, hogy ez nekem jó. Hogy én ezt akarom életem piedesztáljára emelni, hogy a szenvedés határozzon meg és irányítson, hogy végigharcoljak egy életet a saját démonaimmal, erõszakkal újból és újból feltámasztva õket haló poraikból, mint valami elbaszott fõnixmadarat. Hogy mindenben a rosszat, a keserût, a rideget és embertelent lássam meg elõször, és hivatalból ne örüljek semminek, ami jó, szép, vagy egyszerûen csak vidámmá tesz. Hogy saját éppen elviselhetõ terheim mellé még újabbakat vegyek a hátamra. Hogy a boldogtalanságnak tulajdonítsak egyedüli értelmet, hogy ennek rendeljem alá magam. Hogyan lehet így élni?