Van úgy, hogy hiába vagyok tisztában a határidővel, hiába érzem nyakamon a hurok szorítását, elfog valamiféle szarokrá-minekstresszeljekrajta-basszameg hangulat, és valami bennem megmakacsolja magát. Hiába nézem a lapon az írást, hiába olvasom a sorokat, egyszerűen a tudatom gátat vet mindennemű információ befogadása elé, így folyamatosan azon kapom magam, hogy koncentrált figyelemmel fókuszálok valahova a kezemben tartott lap mögé és tíz perce egy betű jár a fejemben. Képletekig ugyanis el se jutok. Aztán eldöntöm magamban, hogy inkább csípőből beíratom az egyest, de csakazértse szerzek kellemes perceket ennek a hentesnek, aki tanárnak nevezi magát. Nem, engem ma nem darabol fel. Erre láss csodát: közli velem, hogy ő tételhúzás nélkül nem ad egyest, rontaná a statisztikáit, de tesz még majd föl időpontokat. Igény, az van rá.
Nos.. rendben >8)
Mikor kijöttem az épületből, még a nap is sütni kezdett, mintha velem örült volna.
Azt persze nem szabad elfelejteni, hogy ez nem igazi siker, hiszen a vizsga még előttem áll.. mondhatni megfutamodtam, de be kell vallanom, ma kifejezetten jól esett. Nem lehet az ember mindig erős, mindig készen, mindig mindent tudva. Néha kell egy kis gyengeség, egy kis gyávaság. Senki nem tökéletes.
A napsütés örömére viszont a legközelebbi könyvesbolt felé vettem az irányt, ahol eltöltöttem majdnem egy órát. Szeretek könyvesboltokban, antikváriumokban időzni. Szeretem az új könyvek friss festékillatát, a régi könyvek megsárgult, dohos oldalait, szeretem a tudatot, hogy ebből a rengeteg lehetőségből én magam választhatok, akár többet is, vissza is jöhetek újakért-másokért, vadászhatok rég áhított kötetekre, és szeretem az érzést, amikor rátalálok egyre.
