Eszembe jutnak a régi telek. korcsolyáztunk a befagyott Duna jegén, fenn a libegõnél, vagy a nagy "mûjégen", pirosra csípte az arcunkat és a kezünket a hideg. Olyankor mindig kaptunk egy-egy bögre forró teát a pálya melletti büfék valamelyikébõl. Nagyon szerettem ezeket a teákat, más ízünk, más illatuk volt, mint az otthoniaknak. Szerettem a telet, amikor ropogott a lábam alatt a friss hó, kergetõztünk benne a kutyámmal és mindig én estem el hamarabb, pedig neki a nyakáig ért... És szeretem a telet amikor metszõen éles a levegõ a fagytól, az árnyékok acélkékek és a nap fénye sápadt-fehér, és dérszaga van a levegõnek.
De ez a mostani színtelen-szürke, nyálkás-nyúlós, ragacsos, nyirkos valamit.. ezt nem szeretem.
